Erős fán erős levél.
Zöldje harsog,
zöldje zenél.
Aztán…
Isten tenyerén
hever. Leszakította
fáról a vihar.
Nedves, esőverte,
nem érti merre jár…
Isten zárt markában
egy falevél rejtezett.
Erezett, barna, vörös,
méltóságát
nem törte baj.
De…
nyílott a kéz.
A falevél szélre kapott.
Szállt, egyre szállt,
közben suttogott;
“A Nap már enyém,
hozzá megyek.
Rásimulok, ráborulok,
vár a fény.
Igen, sírjatok, hiszen
fáj…
De aztán
apadjon el könnyetek!
Ígérem,
mindig ott leszek
-köztetek…”