Nem a szerelem fáj édes bolondom.
Hanem hogy titok vagyok.
Hogy nem kürtölhetem:
nézzétek, hozzá tartozom,
és ő hozzám tartozik.
Hogy nem hívhatlak
ha otthon vagy, pedig lehet,
nagyon fontos dolgot
kellene mondanom.
Hogy nő a fű az udvaromban,
itthon, és nem te vágod.
Hogy éjszaka mikor
sötét árnyak borulnak,
nem vigasztalhat a tudat
hogy reggel megérkezel.
Megérkezel, kezedbe veszel
és csókoddal kisimítod
pengévé szűkült szám.
Hogy mikor mérges vagy,
csak a monitort simíthatom,
hogy kicsim, nyugodj,
nem számít semmi,
itt vagyok neked,
nézz rám,
nézz bele a kamerába,
látod? mosolygok,
hát ne légy szomorú.
Hogy nem moshatom a
büdös zoknijaidat,
amik nem is büdösek.
(Vagy akár a szaros gatyáidat,
amik nem is…)
Hát ez fáj kincsem,
nem a szerelem.
Mert minden az enyém, igen,
de mégsincs semmim,
de biztosan igazad van,
csak boldogságot kellene éreznem,
hiszen a szerelem csudajó.
De akkor miért van az,
hogy esténként a fényképedet
simítom elalvás előtt,
arra nyomom rá a számat,
de nem csak boldogságot érzek,
hanem ürességet is?
