Nehézszürke az ég, lassan tán le is szakad 
(magával ránva felhőivel az angyalokat).
Ide le.
Ide le, ahol a köd a messzi fák elé csorog.
Ahol fonnyadtak a színek;
isten csak szürkét és barnát válogatott,
és (biztosan véletlenül ) kevés sárga flittert a fákra szórva – levélnek.
Némi zöld is a földre folyt – fűnek, de hóka fátyollal takart.
A nehéz, göndörre szántott földre varjakat vetett a szükség,
bölcs szárnyaikkal bókolnak, ha lépnek.
A völgy tarkóján ritka szálakkal mered az erdő,
és ágyékában rémes a sötét.
A mezőn kukoricaszárak cuppanva egymáshoz dőlnek;
rágcsál a fagy.
Nedvvel dús az ősz; a tócsa alján puha a sár;
a szél üveg-tetejére fodrokat karistál.
Receg az ág a bokron, egy macska oson épp’ alig;
fáradt, jóllakott (a szomszéd tanyán lakik).
Langyos, lusta füsttel puhány körtehéjszag szökik,
hálójukat lustán szövik a pókok a meleg szobában.
Dunsztosüvegben gubbasztanak, szunnyadnak a színek;
a narancsok, a rózsaszínek, kékek, a fehér és persze a vörös.
Csipkeszegélyű felhőit az ég kendőnek fejére húzza,
villanydróttal szorosan megköti;
(egy fáradt fénysugár koszorúzza)
a ködöt alátömködi.
Felrázom dunnáimat.