Van, hogy a vasárnapira terített asztalnál valóságosabb egy kiszáradt szelídgesztenyefa alatt enni, a kenyér (sima éttermi szalvétába csomagolva, ami beleragad a héjánál kicsit a vajba) sokkal finomabb, mint a levescsontról leszopogatott főtthús-cafrangok, a húsleves testes illata helyett a közelben hullámzó lucernamező párája zamatozik, a második sűrűvörös szaftcseppenése, csak híg utánzata az almalé-freccsenésnek, a fehér csipketerítő (nászajándék, az “elsőre”, strapabíróbb, mint maga a talmi nász) csodás körhurkai helyett a tölgytörzs-évgyűrűk durva gombolyagjai szebbek, sokkal, de sokkal szebbek, az asztalnak befogott fatönk esőmostán tiszta, a penész-kontúr erős, de nincs az a domesztosz, ami egy zápornál szűzebbre mos, ölelésed, és ahogyan hozzámérsz – édesebb bármilyen habos-süteménynél, vasárnap és hétköznap is.
