Írni muszáj.
Írni kell.
Mint koldus rongyát a fagyban:
úgy húzom magamra a sorokat.
Mint kényszertolvaj, ha éhezik:
orzom a betűket és csak tömöm, tömöm, tömöm…
Mint forró lázban dúlt paplan alatt nagybeteg a vírust:
ölöm a betűket.
Mint az örök kereső, az alkimista, ki tépetten,
dülledő szemekkel kutat,
szétszórva minden rendet: hátha mögötte…
De csak a muszáj marad meg a kín hogy nem lelem.
Ujjaim közül, akár a homok: kifolyik minden jó szó.
Suta váz.
Meztelen tér.
Áttetsző korpusz.
Humusz.
Elfújja a szél.
Mert hiába a “muszáj” és felesleges a “kell”,
ha a más verse ringat el,
és közben fájón zokog bennem a felismerés:
a könnyem – beismerés.