Megsértem a levéltitkot,
ám vállalom;
nyugodjon terhe ennek is az én vállamon:
“Már idefagytam a székhez,
már görcsben van a karom
és csak olvasom a verseidet,
mondhatnám falom!:-))
Hogy eddig nem fedeztelek fel
nagyon sajnálom.
Mindenki, ki azzal vádol,
hogy a “fészbúk” egy primitív
és divatos közösségi tér,
de üres,
azoknak eddig is csak az ellenérveimet tudtam sorolni.
Ezután Te és költészeted
(ezután jön a prózád,
de csak holnap!)
tehát,
Te vagy magad az értékre az igazolás, a kommerszre a cáfolat. ”
Nincsen kötetem,
nem értem rá
(mindennapi harcaim miatt a fennmaradásért)
betonsűrű életemben írogatni, küldözgetni, tanulni,
kapcsolatépíteni,
megstb,
ezért jelentem: feladom a kéziratom
feletti könyörgéseket:
hogy könyvet,
kérem: kötetet…
De az írás marad.
Nem vagyok költő,
csak holmi sorsomat sorokba üvöltő sorkitöltő
senki…
De ezekért a levelekért érdemes!
Ezektől a levelektől hökken a levegőm
hogy én? Tényleg?
Ezektől a levelektől
pottyan a var sebeimről,
olvad az alvadt vér,
s útra szalad – újra:
pitvarból kamrába.
És dobban a szívem:
ta-tamm, ta-tamm…