Futok a világ elől,
szoknyám tüzet vetett.
Mellkasomon rétek zöldje izzik,
hajam lobog.
Szabad vagyok,
még szabad vagyok…
Nincsen cipőm, belém mar a kavics.
De az csak fájdalom, hasítson, mit nekem!
Legalább érzem: élek.
Állkapcsom görcse
egy sorba őrli fogaim.
Mindenem, amim volt
– elhajítottam
hogy könnyebb legyen a menekülés.
De hiába!
Mögöttem ott liheg a fekete pokol.
Hiába az ellenszegülés, a vágta.
Hiába tűz, rét, szaladás véres talppal!
Addig nem nyugszik mögöttem a rém,
míg fekhelye elé nem teríti sápadt bőrömet
– lenyúzva, ágyelőnek.
(Szaténszegély lesz a nyakamra varrva.
Gyertyafénynél a viasz csöppen,
csöppen…
Csipp… csepp.
Az lesz majd a könnyem azért
mert megfutamodtam,
elfutottam,
elmenekültem.)