Senki fia, senki borja vagy,
s csak a feszülő, terhes mell okán
szívhattál csecset.
Húztak és vontak, tapostak, aláztak,
hamar keserű lett a kenyered.
Éhséged örök…
Nem csillapítja semmi már.
Letűnt évtizedek zsíros pecsenyéje
csapodár elégtétel mert a lelked éhezik,
és a szíved kong.
Te vén bolond…
Úgy gondolod – ki ölel és kit ölelsz:
a tied.
A kalitkán kattan a zár,
kimereszted karmaid a többire,
aki a katroc közelében jussára vár
és nem érted miért sír karjaidban a rab.
Azt hiszed, te vagy az áldozat,
a magányos, a kirekesztett,
neked legnagyobb a kereszted
és becstelen mind, aki meglátogat.
Pedig ha köpsz, és szíven köpöd az embert,
az keserű vacsorádra
és szürke napjaidra
vet penészes árnyékokat.
Te szúrsz legmélyebben a hús alá
amikor elfelejted:
senki fia, senki borja vagy,
mégis: valaki ölbe vett
ha térdre estél,
és kifésülte zilált szárnyaidat.
„Az ember hitvány, lator,
nem csalódtam, engem mindenki sért!”
(Pedig a mérleg másik serpenyőjében
nagy súllyal nyom a MIÉRT.)
– aztán beballagsz barlangod mélyébe
a zárókövedért.
(Ökölbe gyúrtad
a simító kezet,
ami babusgatta tépett álmaid.)