Mert 71 tonna szén nyomja válladat,
mégis állsz.
Életed bányapora minden
perccel,
órával,
nappal,
évvel,
lassan hullik a jövőből
hogy rád telepedjen,
nyomjon.
(Az ín remeg,
a derék merev vas,
és kínosan biccent néha a fej.
A ráncok szála
sziromvesztett csokor.)
Mégis állsz!
Lélegzeted súlya
minden belégzéssel,
az összes kifújással
gyémánttá préseli
terhedet.
Zsíros fényű,
kemény metszésű darab.
A karátok összefutnak az arcodon,
ahogyan a kamerába nézel.
Már magad vagy a szén,
magad vagy a ragyogás.
Viselni tisztség.
Még sokáig hordani önmagad:
kötelesség!