Nyitott tenyérrel integettem,
mégsem vittem semmire.
Csaltam is.
Olykor öt ász került a pakliba,
de nekem nem jutott,
csak a potya lapokat csaptam oda.
(Veszett fillérek tömege csilingelt.)
Féltem, amennyire félni kellett,
de maradtam.
Ennyi telt tőlem,
és hittem én, de hogy!
Minden reggel, este,
meg vasárnap
sebesre miséztem a számat,
hogy Uram én úúúúgy szeretlek!
De hiába…
A rozsda csak csurgott
a betonoszlopon sebedből
és egyszer végleg leestél,
amikor a drót elrohadt.
Azóta varjak pihennek kereszteden,
és fekáliát pottyantanak törött vádlid mellé.
Ó Uram…
Hajoltam de hányszor…
És amikor ezredszerre
ömlött rám a kübliből a szenny,
felálltam, úgy maradtam.
Szarosan,
ám egyenes derékkal bűzlök.
De mégis…
Tudom, te értékeled:
irtom a varjakat,
és időnként összesöpröm
a szemetet a tested körül.