(Mint gyermeket az éhség
a pékség előtt…)
Rányomtam orrom a presszóüvegre.
Bent nívós közönség,
langyos félhomály derengett.
Integettek:
erre, erre, gyere, bátran,
nyiss be!
Hát ráfogtam a cizellált kilincsre.
Köszöntem hangosan,
ahogyan illik.
Szemben a tulaj vikszolta a pultot.
“Szép napot uram! Fizetek
egy rundot, mindenkinek!”
A férfi végigmért, félreállt a szája.
“Asszonyom, önnek sáros a csizmája.
Itt nem tűrök én semmiféle mocskot,
kiszolgálnék inkább egy pockot,
ha tiszta.
Távozzon kérem! Ne is nézzen vissza!”
A férfi végigmért, félreállt a szája.
“Asszonyom, önnek sáros a csizmája.
Itt nem tűrök én semmiféle mocskot,
kiszolgálnék inkább egy pockot,
ha tiszta.
Távozzon kérem! Ne is nézzen vissza!”
A szomjas vendégek
meghökkenve néztek.
Volt, aki felállt,
a többi félrenézett.
meghökkenve néztek.
Volt, aki felállt,
a többi félrenézett.
Én kicsit mosolyogtam,
nem ejtettem jajszót,
csak magam mögött jó hangosan
bevágtam az ajtót.
nem ejtettem jajszót,
csak magam mögött jó hangosan
bevágtam az ajtót.
Mert meglehet,
nehéz utat jártam,
sáros lett a csizma…
De neki meg fekete volt az inggallérja.
nehéz utat jártam,
sáros lett a csizma…
De neki meg fekete volt az inggallérja.
(Ez a kis fricskám egy irodalmi honlapon töltött röpke idő(m)ről szóló ‘nyom’, illetve vélemény a XXI. sz. trubadúrjairól. 😛 )