Azt hittem, hazugság: létezel.
(Olyan sokszor becsapott már az élet.)
Lemondtam rólad,
már nem vártalak.
Ó, dehogy vártalak már téged…
Csak vittem a tarisznyát,
benne a sok hideg, kínos bájjal.
(Megfeküdte gyomrom,
kikezdte a májam.
Ragyogó szememből eltűnt már a szín is.
Becsaptam magam
így is, meg úgy is.)
Foghíjas mosollyal,
lassú léptekkel cipeltem
és néha belevarrtam némi foltot
hogy bírja,
ó,
hogy bírjon minden hazugságot…
Aztán egyszer csak
leszakadt a vállpánt.
(Elnyűtte a könnyem.)
Leesett a batyum.
Utánaköptem.
Ó, dehogy vártalak már téged.
De minden fűszálba,
minden rögnyi földbe,
madarak röptébe,
mély folyómederbe
vésve van a végzet:
szeresselek, ó,
szeresselek téged.
Létezel.
(Már nincsen tarisznyám.)
A pillámon harmat ül minden hajnalon.
(Ez volt minden vágyam.)
Hagyom.