A költő a tölgyszekrény előtt térdel.
Kutat, a nyikorgó ajtó rácsukódni látszik…
Pedig ide tettem – dohog –
tanulságot vonok magamról:
a memóriám egyre ritkább,
hagyni kéne a fenébe az egészet…
Versek, prózák…
Pf!
Kacatok!
A szoba forr a portól,
az egerek lázasan bújnak össze,
színes szikrák pattognak a falból
és tenger a padló.
A költő homloka izzad, gyomra remeg.
”Azannya!
A tucat télibugyogó bezzeg itt!”
Ketet, matat, kihúz, betol.
Zörgős pauszpapírral vacakol.
Elszánt – nem adja fel.
S lám, a biztos helyre tett,
naftalinnal tartósított,
puha frottírba csomagolt múzsa
– mikor már nagyon későre járt, és a költő kipurcant
– végre meglett.
(“No te céda, ide veled!
Hadd mártom tintába a fejed!”)