A Bűn rám borulva suttogott:
“Nézd csak! Ki megy amott
az utca túlfelén?”
(Egy padon ültem éppen,
és megfeszülve,
keresztbe rakott combokkal
bámultam a pompás vadat.)
“Nézd a széles vállakat,
az izmok íve hogy szalad
a csontok vonalán…
A szűkre szabott szem,
ahogyan rádtekint.
Kacsint! Látod?
Megtorpan a perc;
– összeforr a szemsugár.
Hagyd magad!
Add magad!
A trófea kölcsönös lehet.
Ki a vad, ki a vadász
– egyremegy.
Lihegő gubancként
hempergő gyönyörben
nincsen fegyver,
nincsen áldozat.
Nincsen kárhozat
sem.”
Így sutyorgott fülembe a Bűn.
Én kacagva félrelöktem,
majd ringó csípővel,
felvetett fejjel:
elsiettem.
2011. 02. 12.