(Parafrázis Baka István azonos című versére)
Kutya… Ha bűz üli meg szőröd 
nekidörgölőzöl fűnek, fának,
míg szagod nem lesz kutyás – újra,
s szabadon szaladsz tovább – gondolod…
Tied az udvar, a pitvar,
a gazda lábnyoma, a kamrából kihajított,
megromlott csirkeszárny. Mit számít,
ha két napig folyik belőled miatta a dögszagú sár…
Megmarod szukád, és kushadsz, ha a sintér felfigyel.
Girhes a tested, beleid szikkadt, lappadt
szövevénye zörög minden strázsa-körnél,
és büszkén, nyelvlógatva, nyálcsorgatva
nézed: a gazda látta-e, hogy inalt az árva…
Ő, ha a tornácról az udvarra ereszti súlyos testét
csak mélyet szív az orrán, a fűbe köp – rád sem néz…
Viharban, vagy ha siet, nagy lendülettel oldalba rúg, úgy,
hogy a csillagok csipás szemedből szikráznak az égre.
Satnya csikasz vagy. Áruló. Árva…
Elkorcsosult, büszke fajnak érdemtelen fattya.
Húzd be füled, vond be farkad!
Áss gödröt… aztán kapard magad egy fűz alá…