Tömör tömb a sűrű,
csak percre hasíthat utat benne a láb.
Szerelmem, ti fák, te rengeteg!
Akár a tenger: viharban zúgsz,
bokraid csípős csapása:
akár a cseppek nehéz zuhanása – bőrömön.
Lombjaid hullámain hányódik az ember lelke
és aztán révbe ér, ha csitul a szél.
Itt van nekem az otthonom,
ide van rejtve a hit (két rozsdás faág közé).
Ide hozom a vér rohanását
hogy megpihenve egy bokorhoz bújva
beköszöntsön a nyugalom.
Mint apálykor a partról mélybe simuló víz.
