Körülbelül tizenhárom uborkát látott a víz alatt
és vagy huszonnégy sünt,
amikor búvárszemüveggel a szemén
meg pipával a szájában
a hideg tengervíz tetején lebegett.
Az a míves, cirádás kagylófajta
(amit otthon a kád szélén elegáns borospohárban tartva
nap mint nap csodált, míg el nem unta
– aztán csak porosodott,
nagytakarításkor pedig csak nyűgös dühöt csiholt)
nem errefelé leledzett,
vagy csak összeszedte a többi álmodozó
(hogy majd a kád szélén a takarításra várjon
egy elegáns akármilyen akármiben)…
A víz hasalt, hátát az égnek vetette,
majdnem színtelen testtel
(az a smaragdzöld, türkizkék csoda,
amibe az ember szíve belesajdul,
csak a neten keringett lájkra várva,
nem itt és nem ez):
mérve a végtelent.
Mégis:
gyönyörű és megismételhetetlen volt maga egyszerű tengerségében,
igazi Tenger.
Legszívesebben soha nem úszott volna ki a partra…
Csak beljebb csak beljebb,
lejjebb és lejjebb,
hátha ott van a sellők otthona
hátha ott vannak a cikornyás kagylók
hátha ott vannak a színes csillagok
hátha ott vannak a korallok
a színes halak is biztosan ott alszanak a tengerirózsa-csápok között
és tuti: ott vannak az elsüllyedt kalózhajók kincsei is.
A tengerben lenne az helye.
A tenger az igazi otthona.
Amikor egy motorcsónak majdnem elütötte,
kiúszott a partra.
Egy ványadt öregasszony monokinizett a sima sziklán
(olyan minden-mindegy-alapon),
ő meg rántott egyet a bikinipántokon
az arcába csorgó sós cseppeket lesöpörte
(a könnyei voltak, a fenébe is!).
Holnap kijön újra,
megszámolni; hány a sün meg az uborka,
megnézni: az öregasszonynak tegnap óta mennyit nyúlott a melle
és hogy a víz az éggel még összeér-e.
Amíg csak haza nem megy.
Újra meg újra.
Míg csak haza nem tér.
