Csordám van. Benne vadak
gyűlnek össze – a szavak.
Szabadon, szilaj’ mulatnak:
járják tollammal táncukat.
Nem, nem vagyok jó pásztor,
ostorom vékony bodzaág.
Azt, ha emelem párszor,
visszarántom – így visszavág…
Ki jó gazda? Ki zordan
ránt istrángon, ha dacol a szó?
Földre a vaddal? Az horkan.
Torpan a gondolat. Mire jó?
Az én gulyámban nincsen csend.
Az én gulyám akár a szél: szabad.
De minden rávetett pillantásoddal
tükörben láthatod magad.
Nem akarom, hogy háziállatok
topogjanak viharzó farkasok helyett.
Hogy vágott bundával, némán,
sorba állva adják önként a tejet.
Mert életünk rendje kusza,
akár csordában a vadak,
vagy szavak a papíron.
Ez benne a csodaszép…
A mindennapok himnusza
zeng, amikor a csorda
szívdobbanásod ütemére
vágtat szerteszét.
Mert ez a káosz a rend.
Így ér valamit.
Így szép, szabad.
Így vagy önmagad.