A túloldalon,
szorosan a Földhöz görbülve
szorulva lapulva
vár Új…
Már nem számít,
ki facsarta ki szívedből a vért,
sem, mi fakította íriszed színét!
Gyorsabb keringéssel forog a Föld,
új ragyogás jön: odaát simul
a föld héjához, ha újra kel a nap.
Új.
Ökle zárva,
de lassan nyit.
Hüvelykjét nyújtja:
dereng a kapu.
Mutató ujja:
tudni fogod; merre tovább.
A középső huncutul felmered;
kis pirospaprika Neked, ha túl ízetlen lenne.
A gyűrűs is kinyílik;
felfedi magát a bőkezű tenyér,
a kicsivel pedig minden révbe ér.
A Föld túlfelén lassan lábra áll Új.
Tenyerében a jégvirág elolvadt,
halk kacagás: pofon a csendnek.
Szemeid csukod (mégis kiszöknek).
Csepeg valami…
talán könnyek.
Elsorvadt múltad most már
lazán hajítsd a kerítés tövébe
(valami korcs, ha erre jár,
majd pár cseppel mindent lezár);
elvégre kész a leltár.
A számvetés minden pillanattal újraindul.