Menj!

Már nem bírom.
Ütöttem eleget az ajtód hogy nyisd!
(Mögötte más világ: pokolmenny.)
Öklöm véres ronggyá szakadt.
Nem maradt más,
csak a fröccsenő szálkaszilánkok
sebzésétől a könnyek.

Kudarc. Bánat. Félelem.
Oda a remény hiába mondom: hátha…
Szívben szűkítenek, arculütnek
saját tagadott alázatom kemény pofonjai.

Negyvenhárom év romjain térdelek
mert minek a többi,
ha tizennyolc év alatt épített élet
büszke tornyai ledőlnek?

Ez a félelem megöl.
Menj.
Hadd vegyem kalapácsom,
hadd szögeljem az ajtót mögötted.

Mert inkább az üresség, a becstelenség
mint lássam: megöl az embertelenség.
Téged.
(Majd engem…)

Menj!