Megtagadlak!

Most megtagadlak!
Istenem…
Nem vagyok többé
húsod-véred.
Nálad igazabb
a krumplis-verem;
az ad. Te csak ígéred.
Csak ígérted…

Nincsen nagy bűnöm,
csupán élek,
ahogy élek.
Mégis, rozsdás
feszületeden
csak a drót peng
választ.
Félek.

Hamis bálványoknak,
halálos gyönyöröknek
kiadtad az eget,
és már csak
kapaszkodónak használod
a fellegeket.
Szálkás, reszketeg
tákolmány a trónusod
és félrenézel, ha valaki
ellopja,
megerőszakolja egy angyalod…

Hideg a szél, nem mozdul a szakáll; mosdatlan, koszos csimbókokban összeáll
és elkerüli minden fecske. Nemsoká’ egy madárnak sem lesz fészke Istenem, ó, Te!
Törik a gally, hasad az ág, tövestől dőlnek a fák a létre.
Üres krumplis-veremből üvöltök az égre; megtagadlak Isten!
Nincsen már hit, halott a remény. Száraz szélben kemény homokszemek szállnak,
utat, teret vágnak új sivatagoknak.

Majd…
csillagseregek
menetelnek a
föld helyén.
Hideg.
Sötét.
Fulladás.
A végtelen…

(Megtagadlak!
Most megtagadlak Istenem!)