“Murvát öntök nokedliszaggatóra,
hogy lássam
a fény-árnyék hogyan
borul a kőre.”
Ecset a kézbe,
szürke – márt,
fehér – tunkol,
barna – bele,
kis sárga;
lágyan szalad a szálcsokor.
Enyhe ívek,
óvatos érintés
a papíron
(szürke – márt,
fehér – tunkol,
barna – bele,
kis sárga).
Fény folyik.
(Sárga – kapkodva,
fehér – a java.)
Lassan simítsd…
Ott! Látod?
Árnyékban dúl a nincs!
(Fekete – bőven!)
Hadd sivítson,
hadd vonyítson
a semmi!
Nyomd rá,
törjön a szár!
Látsszon a képen
a kontraszt!
Ecset félre,
újat markolj!
Vastagot!
Piros – papírra rá,
semmi paletta!
Árassz!
Zúduljon, dübörögjön
a vörös bele a képbe!
Jobbra!
Balra!
Hasadjon!
Gyűrd, mard!
Tied a kép!
Csapzott, szürke álmaid
szárnyait fesd
végre színesre!
Jaj, fesd végre színesre…
A verset ihlette:
ez a zene
és a fiam.
(Köszi Neo, egy levélrészletet felhasználtam. Talán nem bánod, de ha bánod, az sem baj. Köszi. :))