Eljegyzett.
Nem méz-színű óarany gyűrűvel.
Nem hideg-csillag fényű ezüsttel…
Holmi avítt sírról
reptében leszakított
drótdarabbal.
De még várt.
A tompán sajgó gyermekkoron át,
bíbor szerelmek alatt, hol nincs gát,
míg gyűretlen lelkem
volt, még nem akart engem.
Az – súlytalan.
Lesett rám.
Hogy moccanok-e, mint dögre sakál
figyelt.
S számolta: fér még talán rám seb,
hogy ízesebb a búbánattól legyek.
Nagy ínyenc ő.
Itt az óra!
Poshadó hálót feszít a rokka.
Bűnből, bánatból készül a nyoszolya.
Vicsorog és néz rám:
“Kezed kérem bús arám.
Nevem: Kárhozat.”
Minden bűnös – áldozat.
(2000 körül)