Amikor kislány voltam
és az erdőt jártuk
(anyámmal, húgommal
és Palival),
minden manóitatónál megálltam.
A lehetőség, hogy apró,
zöld ruhás pindurok
(akik még nálam is kisebbek)
járnak inni ide,
földbe vert a gyökereivel.
Az itatók mellett heverő makk-kupákon
látni véltem a rászáradt nyálat,
és a ha felnéztem,
az égig érő tölgyek törzsén
pöttöm kéményeken
szökött a füst…
A gomba illatát kezemen
szétmorzsolt lemezeivel hazaviszem
és csak vacsora után mosom le.
Gyakran rágcsálom
a fenyők fanyar tűlevelét.
A vaddisznók,
őzek lábnyoma most is
hónapokra a sárba köt.
Az erdőt járjuk
(kedves meg én),
minden manóitatónál megállok.
Az eshetőség
hogy lehettek…
földbe ver a gyökereivel.
Időnként hazaviszek
pár makk-kupát,
vizet teszek bele
és kiteszem az asztalra.
Talán…
(voltam kislány is)