42 éves lettem én – ez tény.
Engem már nem érhet meglepetés,
maximum májmegrepedés,
de nem.
Iszom-vizem.
42 évem elszaladt,
összehordtam gyakorta hetet-havat,
de mindnek megvolt a veleje.
Csípett az ereje…
Voltam segéd, aszfalton bicajt taposó cseléd.
Ágytálban szarral futkosó.
Bujdosó…
De voltam mellverő fenegyerek,
mert a zsizsik bizony néha bizsereg…
Kötöttem biztos üzletet.
Feszültem az „idegen”
ezen a titkos, ködbebújt szigeten.
Próbáltam tartani a húrt.
Vetettek rám sokan nehéz követ.
Jöhet!
Voltam bűnös, és áldozat.
Bűntelen is gerincre vágtak,
de ütöttem én is…párat.
Voltam gyermek, és voltam anya.
(Mind rossz címre fogant gyermekek…)
A rozsdás közöny nálam hontalan.
Lehettem volna gondtalan,
süket, vak, néma.
De bizonytalan okokból ez vagyok.
42 éves, ilyen, középkorú.
Őszül a hajam,
néha rátéved egy-egy fénykoszorú.
Olyankor magamban azt hiszem:
jó volt ez így…
eddig…
Hiszen lehettem volna oktató,
de a végén…
töltőtollkoptató leszek.
Hiszek.
Még…
még hiszek…
(2011. 07.04.)